Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

Lángné teával kínálja. — Gyere le, Emma, kicsit megmelegszel. — Köszönöm — feleli, és leszáll az ablakból. Lángné hamiskásan nevet, szokatlan neki Emma hangia. — Mi az, mióta lettél ilyen udvarias? Emma megdöbben, és rájön, hogy ez nem az ő hangja. Kölcsönkérte, elvette attól, akit vár, akit keres, akit itt valahol a közelben érez. — Már készül a menyasszonyi ruhám — mondja váratlanul. — Ügy? ... — mosolyog Lángné. — Vasárnap már koszorúval meg fátyollal megyek a templomba — folytatta zavartalanul —, rendesen, mint egy menyasszony. Akarom, hogy mindenki lássa és tudja, hogy igazi menyasszony vagyok. — Hisz úgyis tudják — inti le Lángné. — Ö, ó ... az semmi — ragyog fel Emma szeme —, tudják, és nem hiszik. Mosolyognak, mintha hazudnék, mintha örömem telne a hazugságban. Pedig én az igazat mondom. Ezután mindig így járok majd templomba, egy pillanatot sem akarok késni. Ha megérkezik, kész menyaszszony szeretnék lenni. Igaz, egyedül megyek a templomba, de egyszer majd vele jövök ki. És ámulni fog a nép, olyan szép leszek, és olyan vidám lesz az arcom. Senki sem látja többé az én szomorúságomat, mert gyakran szomorú is vagyok. Arra gondolok, talán keres engem, talán eltévedt valahol, és nem tud rám találni. A múltkor is benéztem egy udvarba, és megláttam valakit, mintha ő lett volna. Egészen olyan rongyos volt, és megállt az ajtók előtt és várt, hogy adjanak neki valamit. De kiderült, hogy nem ő volt. Ki tudja, lehet, hogy kéreget valahol. Lehet, hogy elmegyünk egymás mellett néha, mint az idegenek. Én mindenkinek megnézem az arcát. — Mi lesz — kérdi Lángné —, ha ő nem ismer rád? — Ö, ez nem baj, én biztos, hogy megismerném. Lángné elhallgat, határozottan érzi, hogy neki itt már semmilyen szerepe nincs. Sajnálja, hogy idáig engedte jutni ezt a makacs és érthetetlen vágyakozást. Talán ha akkor, 141