Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Mit gondolsz, Emma — kérdezte suttogva —, meg fogok halni? Mit gondolsz, ha apám meg anyám van, meghalhatok? Mondd, el tudod hinni? Én nem hiszem. Nem hiszem, Emma, hisz apa jóban van Istennel. Szakálla van, és mindig imádkozik hozzá, hisz megkérheti... megmondhatja neki, hogy én jó vagyok, hogy nem haragszom senkire, és mindig jó leszek. Engedelmeskedni fogok a mamának, hogy ne vétkezzek, és ne legyenek bűneim. Nekem csak egy bűnöm van, nézd, ez a pohár — és párnája alól kihúzta Farkasné poharát —, ezt loptam. Ezért kellene meghalnom? Ha úgy gondolod, add vissza neki. Add vissza, lehet, hogy keresi. Én eldugtam, mert féltem, hogy meglátja. Ha lehet, tedd vissza a kredencére, ahol volt. A második sorban a harmadik pohár. Jól megjegyeztem. — Visszateszem — szólt megnyugtatóan Emma, és keblébe rejtette a poharat. — Vigyázz, hogy el ne törd. — Ne félj. — Akkor minden rendben van — és a fal felé fordult. Emma betakarta, és visszaült a helyére. Tovább virrasztott. Nyitott kék szemével figyelte a kintről beszűrődő hűvös szürkeséget. Dideregve húzódott össze, a lámpa gyönge pislogó fényét nézte, önmagának világítva, mint az örökmécses egy elhalt lélek emlékezetére. XXV Éva az utolsó pillanatig öntudatánál volt, jókedvű marad mindvégig, állandóan nevetgélt, a legcsekélyebb ajándék felvillanyozta. Linától hajas babát kapott, és annyira megörült neki, hogy a keblén szorongatta, cirógatta, fésülgette, ruhát is akart neki varrni abból a sötétkék grenadindarabból, amit Zelma hozott; de egyszerre mintha elfelejtette volna a babát, heverni hagyta, és visszaadta Emmának a cérnát és a tűt. — Nem kell most — mondta fáradtan. 128