Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

— Valóban fontos, hogy kórházba vigyük? — kérdezte szerényen Friedné az asszonyok felé fordulva. — Nem, nem fontos, ha nem akar — felelte Fodorné. — De ha az orvos mondta — vetette közbe Lenke. — Az orvos nem mondta — intette le ridegen Fodorné. Friedné megremegett, titkot sejtett a szavak mögött. Zelma némán állt egy sarokban, közvetlenül az ajtó mellett, és hallgatott. Most, ezekben a pillanatokban nagyon szerette az anyját. Méltóságteljes volt, hangja, mozdulatai, egész magatartása kifejezte, mennyire együtt él egész lénye az üggyel. Mennyi értelem, mennyi fegyelmezettség van minden mozdulatában, és vele szemben mégis milyen gyönge, milyen tehetetlen. És egyszerre fájdalmat érzett az anyja miatt, akivel gyakran méltatlanul bánt. Mi lenne, kérdezte önmagától, ha mindent elmondana neki? Mi lenne? Megértené-e, segítene-e rajta? Lehet, sőt biztos, de ő nem bírná elviselni. Nem, az anyjának nem szabad megtudnia semmit, éppen azért, mert melléje állna, mert megőszülne, összeroppanna egy éjjel alatt. Magának kell tennie valamit, amíg nem késő. Kiment a konyhába, egyenesen Idához lépett, és megcsókolta az arcát. Ida összerezzent. — Ne szomorkodj — kérte Zelma. Lina jött be, soványan, fehéren, megszépültén. Fekete télikabát volt rajta, mely még jobban kiemelte megviselt arcának gyötrő sápadtságát. — Hallom, hogy Éva beteg — szólt Idához. — Meg fog halni — felelte röviden Ida. Mit lehet erre mondani? — gondolta Lina, és szótlanul bement a szobába az asszonyokhoz. — Mindenki meghal — mondta Emma alig érthetően. — Én ezt nem értem — tört ki Idából, én ezt nem bírom ki. — Kibírni? — szólt Zelma szórakozottan. Benn a szobában Lenke és Lina beszélgettek. Lenke dicsekedett, hogy milyen jó dolga van. Lina bólintott, észrevehető szomorúsággal és lemondással. És ahogy egymás mellett 126