Szabó Béla: A menyasszony, A család kedvence

A menyasszony

kíván látni embert, és az előtolakodó arcokat elsüllyeszti magában, hogy ne lásson, hogy egyedül maradjon bizonytalan fájdalmával. XXIII Este bevitte Zelmához a kelmét. A konyhában Fodorné kenyeret aprított forró kávéjába. Intett, hogy álljon meg, panaszkodni akart fájós fogaira, de Emma türelmetlenül benyitott a szobába. Zelma idegesen fölkapta a fejét, az asztal előtt ült, és a petróleumlámpa sárga fényénél levelet írt. Emma megijedt Zelma lesoványodott, sápadt arcától, és viszsza akart fordulni, de Zelma intett, hogy maradjon. — Jó, hogy jöttél, délelőtt már kerestelek. — Anyagot vásároltam, szeretném, ha megvarrná a menyasszonyi ruhámat. — Emma, Emma — sóhajtott Zelma —, minek töröd magad annyira? — De hirtelen hangot változtatott. — Jól van, megvarrom. — Divatlapot szeretnék nézni. — Ne, most ne; elviszed ezt a levelet annak az úrnak, akivel járni szoktam. A grófi kert előtt vár rám, mondd meg neki, hogy nem jöhetek, mert beteg vagyok. Megértetted? — Igen — felelte Emma. Zelma leragasztotta a levelet, már Emma felé nyújtotta, de visszahúzta. Nem, nem, gondolta, csak semmi levelet. Nem szabad, hogy kézzelfogható bizonyítéka legyen tőle. Nem szabad. Mást kell tenni. Talán, ha beszélnék vele, ha megmagyaráznám, hogy minden fenyegetése felesleges, nem akarom többé látni. — Nem, Emma — mondta hangosan —, inkább várjunk egy kicsit. Ha majd besötétedett, elmész hozzá, és magaddal hozod a kamrádba. Lehetőleg úgy csináld, hogy ne vegyék észre. Én figyelni foglak benneteket, és utánatok megyek. Ne félj, Emma, semmi bajod nem történik. Csak arra vigyázz, hogy egy pillanatra se mozdulj ki a szobából, 119