Gyurcsó István: Mélység és magasság

Hazatérés

ARANYLAKODALOM Apám s anyám a vőlegény, menyasszony. A násznép, a szétrepült fecskecsalád újra itt van a kosaraki parton, honnan mindnyájunkat elcsalt a világ. Komák, sógorok nem nőttek bokorra, régi fészkünkhöz nem raktunk új fészket. Ilyenkor kötjük magunkat csokorba, hogy virágot nyit szívünk: békességet. Megy a násznép. Kis sereg, aki látja, nem is gondolja, hogy ez a vonulás micsoda jelkép: a vízmosás árka az út alattunk, s utunk honfoglalás. Ötven éve járunk, hol le a partról, hol meg föl: ki a világba és „haza", s talán megvallhatjuk önmagunkról, hogy mindnyájunknak akadt egy otthona. Szétszórt család: szegénység bűne rajtunk. Harap a szó az ünnepi csók után. Valamiért mindig egymásba martunk: bolond élet most is, ötven év múltán... 49