Gyurcsó István: Mélység és magasság

Hazatérés

SZŐLŐHEGYEN Csendesen sír a nyers fa, halni készül, zsugorodik, görbül, jaj, nincs kegyelem. Nevet a láng, a parázs fölmosolyog, bronzruhát ölt az ősz a szőlőhegyen. Nyárs pattan a tűzön, kés éle villan, seregély csörög és feketerigó. Tüzek égnek, őszi őrtüzek égnek, vadkan horkan, riaszt a szőlőkaró, őrt áll, hegyén háborús sisak kiált, másikon kiszolgált kalap, köpönyeg. Leng a szélben, leng a gyönge védelem, fura pásztorok, a gazda már öreg, a szél meg ifjú, minden reggel ifjabb, nevet és siet az őszi hajnalon, a nyers fa sír, és zsugorodik, görbül, nézem a tüzet, a szelet hallgatom. Játék a szél, az ősz, akinek játék, itt kint az őrség már érzi a szelet. Apám meg én egy rossz kunyhó küszöbén ülünk, szemünkbe a tűz fia nevet, szüretelő lányokat idéz a láng, szívünket befesti ifjú pirosra. Egy élet zsugorodik apám mögé, és potyog a szó a földre, a porba. Komisz venyigék kötik, ide húzzák a bozótok közé, hogy ássa, ássa... Égesd fel, tűz, a galagonyaerdőt! 47