Gyurcsó István: Mélység és magasság

A költő kérdez

Vagy kik forgattak kardot, kclcvézt: róluk mit tudnak majd az unokák ? Hogy mi végre vagyunk e földön itt ? Nem csupáncsak, hogy kenyérrel éljünk. Kelták, avarok, hunok fészkeit rakjuk tovább, ahogy körülnézünk. S hogy génjeinkben kiket hordozunk ? — A „kukkok" félelmét ?, akaratát ? — Unokáinknak fészket ott rakunk, hol ősünk; teremtve otthont, hazát. E táj vezére, Léi, a nádvilág közé ütött le sátorcöveket. Túzokkal szomszédolt, s a Duna-ág száz bogán át gázolt, költöztetett. Egy-egy zsombék: telephely. Lemaradt, megült itt-ott egy maroknyi magyar. Sámánok, költők szóltak, s megmaradt: él, aki holnap is élni akar. A vers kelt-e visszhangot e tájon ? — Állnak fényben beton- s vaspaloták. Az ember győzött a nádvilágon, s énekli már a holnap himnuszát: de az a dal, a sámánok dala a szülőföldről, megmaradásról hallatszik még — tán az éj madara rikoltja szét a ritkuló fákról... Magunktól féljünk, ha félünk, tunya, rest fülünktől, mi gyakran félrehall. 24