Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

— 'Kinek az iratai ezek?!... — Az enyémek. — De uram! — kiáltotta kétségbeesetten. — Nem lehet! Ez itt az ön kérvénye, és ezek itt az ön Iratai. Ebben a másik csomóban egy Hernádi Tivadar nevű egyénnek a nagyon hiányos iratai vannak. Az illető nem mellékelte például sem a születési bizonyítványát, sem az iskolai bizonyítványait. Még az oklevelét sem. Ezzel szemben egész sor katonai és politikai irat szerepel (itt ezen a néven. Uram, ez nem megy! — Ahol én vagyok, ott van a helye Hernádi Tivadarnak is — mondtam ünnepélyesen. — Mi elválaszthatatlanok vagyunk egymástól, egy test, egy lélek. — Az lelhet, de ha az illető is tanítani óhajt, akkor neiki is kü'lön kérvényt kell benyújtania. — Gyanakodva pillantott rám, aztán .kitört: — Tulajdonképpen ki ez a Hernádi Tivadar? Felsóhajtottam. Sejtettem, hogy a kérdés előbb-utóhb elkerülhetetlen lesz, de azért mégis sajnáltam. Eszembe jutottak az együtt eltöltött évek, amelyek során felváltva és váltott vérttel hadakoztunk azért, hogy megmaradjunk, és hogy bennünk is megmaradjon mindaz, amiért elkezdtük a harcot. Csak ketten bírhattuk el, egyedül lehetetlen lett volna. Mert én voltam az, aki meggörnyedt derékkal kúsztam háztól házig és fától fáig, de mégis Hernádi Tivadar volt az elpusztíthatatlan, aki megszövegezte a gondolatot, és formát adott a tartalomnak. Volt idő, mikor nekem már csak sötét odúkba és föld alatti titkos rejtekhelyekre hatolt el rekedt suttogásom, d.e Hernádi Tivadar akkor kevély, germán nyelvű falragaszok aljára Irta fel nagy betűkkel: Boldogok azok, akik a szemükkel is tudnak üzenni, s akik hangosan tudnak beszélni magukban az utcán. Aztán volt úgy is, hogy szétváltunk, és éltük a magunk külön életét. Akkor már én voltam az erősebb, mert én tudtam sebeket adni, Hernádi Tivadar pedig csak kapni tudott. Hernádi Tivadar nem volt hős: álmodó gyermek volt, de az én egy, szürke alakommal szemben ő számtalan alakot tudott magára ölteni, és volt idő, mikor ezek a Iködalakok fogták fel a 606