Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

Nem állta a tekintetét, elvörösödött. Az asszony az ablak felé fordult, elmélázott. — És maga? — kérdezte aztán halkan, de nem kapott választ. Mikor visszafordult, a férfi még mindig úgy állt ott, zavartan, a két színházjeggyel a kezében, de a szemén mintha komor, ellenséges fény villant volna. A mérnök — dobbant bele az agyába, szeretett volna belemarni a saját tenyerébe, s ebben a pillanatban halálos szánalom fogta el önmaga iránt és halálos gyűlölet minden férfi ellen. A mérnök — ó, kegyetlen, buta, ostoba, érzelgős szilvesztereste, meddig kell még lakolni érte? — Nos? — kérdezte a férfi, és a hangja úgy kongott, mintha sírboltból tört volna fel. Az asszony összerezzent. Szeretett volna elfutni, felzokogni, mert tudta, most minden szó rossz lenne, amit kimondana. Hogy mondja meg neki, hogy az édesanyja már évek óta nem jár ki este sehova ssm? Egyedül meg nem megy. Hirtelen konok dac fogta el, felvágta a fejét. — Az édesanyám nem jár színházba. De én elmegyek, ha maga is jön! Utána pedig feljön hozzánk vacsorázni! Az utolsó szavakat már kiáltotta, valósággal belesüvítette a férfi arcába, aztán elöntötte a szemét a könny, megtántorodott, kitámolygott a szobából. A férfi hosszan utánanézett. A mérnök — gondolta keserűen és szánalommal, haragos megértéssel. A jegyek kihulltak a kezéből, észre sem vette. A szeme önfeledten tapadt egy távoli képre, amely csak lassan, homályosan bontakozott ki a messzeségből, a ködből és zűrzavarból, de aztán váratlan élességgel kitisztult, ott állt előtte, mozdulatlanul, vádlón. A fénykép. A fénykép az éjjeliszekrényen. A mosolygó arc, a félig nyitott ajak, a simogató, becéző tekintet. És a fénykép körül szavak zsibongtak, suttogó, valószínűtlenül hangtalan szavak, de ő mégis hallotta, mit mondanak ... Ne gyere későn vacsorára ... Vigyázz magadra, hallod? ... Vigyázzatok magatokra ... Ha téged lefognak, nem tudom, mihez kezdjek ma595