Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

hátra figyelmeztetően. — Ma nem lesz szalonnatoőr. Csak olyan egyszerű tűz lesz. Dísztűz. Szemes nem bánja. Azért ő csak viszi a részét: a dísztűzhöz is jó lesz hozzájárulásnak. Különben is szereti a tüzet. A füle lelapul tőle, mintha simogatnák, a teste a fekete orra hegyétől a farka végéig egyetlen bizsergés lesz. Csak legyen tűz. A többit majd meglátjuk. Hát meglátják: a tisztás szélén két kis parasztgyerek guggol egy silány kis tűzrakás mellett. Megelőzték őket. Szemes már messziről acsarkodik rájuk. Kiejti a gallyat a szájából, úgy kiabál: — Nem men-tek a fe-né-be? Leinti. Hagyd csak. Nekik is joguk van hozzá. A két gyerek felpattan, futásra készen. — Maradhattok! — kiált oda nekik. — Az iskolát kerülitek? Nem válaszolnak, vigyorognak. Végül a nagyobbik megembereli magát, szája elé teszi a tenyerét tölcsérnek, előrebuktatja a rövidre nyírt, szőke kobakját, úgy kiáltja vissza: — Nem értem magyar .. . — Akkor is maradhattok — int leereszkedően. Megismétli a kérdést szlovákul: — Megszöktetek az iskola elől? Ä, dehogy. Csak délután van tanításunk. — Hány óra lehet, fiatalúr? — Tizenkettő múlt. De nem vagyok fiatalúr. — Hát mi? — Semmi. — Valami eszébe jut, a gyerekekre sandít, úgy mondja: — Elvtárs. A gyerekek vihognak, a nagyobbik bizonytalanul megvakarja a pisze orrát. — A mi tanítónk is elvtárs. Érme is van. — A kisebbik belevisít: — A mienknek nincs. Csak botja ivan. — Botja? — Az. Tenyerest osztogat vele. Meg a fenekünkre is rásóz. — A kis feneke megremeg az emlékezés izgalmában, önkéntelenül hátranyúl, megsimogatja. Felibizsergett a he549