Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

Mennyit fizettek a parasztok suttyomban az égett téglaért? Szék borul fel, nekivágódik a falnak. A gúnyos vonalú száj már nem mozog: a keskeny bajusz alatt vértelen, fehér bűnjel az ajak, a fölényes, kéklő füstű cigaretta dermedten hull a szőnyegre, az ökölbe szorult kéz is kifehéredik. De az alacsony termetű ember is áll már, az alacsony termetű nem fél, a pártszervezet elnöke sohasem fél. Mennyit fizettek a parasztok az égett tégláért suttyomban, az asztal alatt? A falomb egyirányú szélben rezeg az ablak alatt, szinte állni látszik, megfeszül, erőlködve birkózik a széllel. A fény az asztal túlsó felén fehérlő arcra esik. De az arcról már lemállott a dacos konokság, a védekező düh, a keskeny bajusz alatt megvonaglott a száj, meghasadt, mint mérges gyümölcs burka ütéstől, s akkor már mindenki állt a szobában. A szél megzörgette az ablakot, a kitáruló ajtó újabb embert bocsátott be a szobába, aztán hangos csattanással becsapódott. A csattanásra rezzent fel, kilépett az íróasztala mögül, feszült pillantással várta az öreg Lengyel szavait. De az öreg nem törődött vele, egyenesen az üzemvezetőhöz fordult: — Most Jövök a kemencéből. Alig van selejt! — jelentette elfúló lélegzettel. A szavai nyomán beállott csend egyszerre robbant meglepetésbe, örömbe, dühbe. — Alig van selejt! — Gratulálok a szép teljesítményhez — fordult Széles sokatmondó kézmozdulattal az üzemvezető felé. Az meghátrált, aztán lekicsinylő vállrándítással vágta oda: — Űjabb szakember ... Legközelebb valamelyik csillésgyerekkel fog utánam kémleltetni. A kemencét még jóformán ki sem bontották, és az a vén agyalágyult már tudja, hogy alig van selejt! — Maga, úgy látszik, jobban szeretné, ha volna — emel532