Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

4 Juditot szállodában helyeztem el: tudtam, hogy senkije sem jött haza, a lakásukat egy lengyel családnak utalták ki, ideiglenesen. Tétován állt meg a szoba közepén, az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, de nyomban visszaengedte, megborzongott. Féltem, hogy sírni fog, de csak nézett rám sötéten és fájdalmasan, aztán csak ennyit mondott: — Köszönöm, hogy hazahozott. De mégis jobb lett volna ott maradnom. — Csacsiság — próbáltam tiltakozni. Szenvedélyesen a szavamba vágott: — Ott én nem éltem. Dolgoztam, végeztem a munkámat, mint aki véletlenül életben maradt. Átmenetileg voltam a a földön. De otthon az ember nem élhet átmenetileg. Ismerősökkel kell majd találkoznom, el kell mennem a házunk előtt és más házak előtt, találkoznom kell az emlékeimmel, emberekkel és dolgokkal, amelyek valaha a régi életemhez tartoztak, és én nem akarok találkozni senkivel és semmivel. Mégis kár volt hazahoznia. Eszembe jutott az a délután, amikor két hónappal ezelőtt rátaláltam. Egy kórházban volt dolgom, az egyik orvossal kellett beszélnem. Odakint csontig ható őszi vihar dühöngött, rosszkedvűen bolyongtam az elhagyatott folyosókon, az ajtók névtábláit nézegettem, néma betegszobák előtt haladtam el, a folyosó végére jutottam, visszafordultam. Mikor másodszor haladtam el az egyik nyitott ajtó előtt, észrevettem, hogy odabent fiatal ápolónő ír egy tompított fényű lámpa alatt. Mikor kopogtattam, összerezzent. Fölállt, 493