Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

Erzsike ... Vera ... Erzsike ... Az előszobacsengő hangja kíméletlen hevességgel hasított bele a csöndbe. Egyszer — kétszer — háromszor... Ez ő. Nem mozdult. A fejét sem emelte föl a tenyeréből, ez a csengetés már nem hatolhat be az ő világába ... Egyszer — kétszer — háromszor. Csöngessen. Nem nyit ajtót. De a csengő harmadszor is megszólalt, követelődzve, nyersen, felveri az egész házat. Egyszer — kétszer — háromszor .. . Tehetetlenül felállt, felgyújtotta a villanyt. Hunyorogva az ajtóhoz ment, kinyitotta. — Állati — reccsent rá a méltatlankodó hang. — Órák hosszat hagyod az embert állni! Állati! Elhoztad? — Nem. A másik megdöbbenve bámult az arcába. Mi lelte ezt a nyomorultat, ezt a hülyét, ezt a puhányt? Megnyalta kiszáradt ajkát, nyugalmat erőltetett magára: — Hol vannak a papírok? Ma estére ígérted, tudod, hogy ma éjszaka olajra kell lépnem! Add ide, egy órán belül indulnom kell! — Nélkülük indulsz ... — Micsoda?! — A kemény ujjak karomszerűen megragadták a vállát, rázták, mint a rongyot. — Megőrültél?! Át akarsz ejteni? öt hetet vesztegettem itt el miattad — sziszegte gyűlölettel az arcába —, itt állok egy fillér nélkül, és ... mit mondok majd a — elharapta a szót, már majdnem ordított. — És mit mondok majd Verának — tette hozzá gyorsan, hadarva, összehúzott szemmel várta a választ; ha ez a rongy erre sem mozdul, akkor ... mindennek vége. De a mérnök megmozdult. Fölemelte a fejét, hosszan, 'vizsgálódva a másik szemébe nézett. Aztán csak ennyit mondott: — Verát üdvözlöm. Éljen boldogan ... Ekkor érte az arcát az első ütés. A másikra már nem emlékezett, hangtalanul, lihegve dulakodtak, aztán felborult egy szék, valami reccsent, végigvágódtak a földön, s tompa kábulatban érezte, hogy az egyik rúgás a koponyáját éri... Aztán valami ködös káprázaton át látta, hogy a másik feltépi a szekrény ajtaját, vadul kutat, ruhadarabok rc490