Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

mályosult, emberroncsoktól roskadozó szögesdrót kerítéseket látott, vérző testeket, csontvázzá aszalódott hullákat, hogy nyögnie kellett a kíntól. Felállt, ökölbe szorította a kezét, kényszerítette a tekintetét, hogy túlhatoljon a véres ködön és az árnyakon, lihegve, némán birkózott a fájdalommal, amíg a szeme előtt meg nem pattant az elátkozott kép, s a ködön át újra megpillantotta Irma egyre közeledő, mosolygó, élő arcát. Felsóhajtott. Tudta, hogy ez még sokszor így lesz, lesznek még magányos ipercek, órák és gyötrő rémlátások, de már azt is tudta, hogy ő az erősebb, s egyszer majd végképp elmarad a kín, a köd, a marcangoló fájdalom, csak az arc, az élő arc marad örökre vele. Estefelé benézett a villanytelepre. — Hát most szabadjára bocsátom magukat — búcsúzott el a főmérnöktől. — Ezután már csak vendégként jövök ide. Vagy reklamálni — tette hozzá gyorsan, mert látta, hogy a főmérnök búcsúbeszédre készül. — Május elsejére teljes áramot kap a gyár, ezt ne felejtse el. A téglagyárat gondolom — tette hozzá nyomatékosan. — No lám — mosolyodott el a főmérnök jókedvűen —, minden szentnek maga felé hajlik a keze. Igaz? — Igaz — hagyta jóvá, de a főmérnök lecsapott rá: — Hohó, uram, és az én samott-tégláimmal mi lesz? — Hja, az az új gépektől függ, testvér — mondta most már egészen kedélyesen —, és persze az áramszolgáltatástól .. . Erről jut eszembe — fordult mosolyogva a hallgató asszony felé —, Erzsike, készítse ki nekem azt az iratcsomót, amit Pozsonyból hoztam magammal a múltkor. Reggel majd bejövök érte. Most már nálam van a téglagyár páncélszekrényének a kulcsa — ütött a zsebére —, felmondom az albérletet maguknál. Tudja, miről beszélek? — Hogyne, a téglagyárra vonatkozó tervekről — lépett a hatalmas páncélszekrény felé, de a .férfi már Indult, s az asszony visszaült a géphez. Később, hetek múltán, álmatlan, csapzott, vergődő éjszakáinak állandó kísérője lett ennek az estének az üldöző emléke. Ügy érezte, mintha az életét zárták volna bele az 484