Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

— Hova megy? De az asszony nem válaszolt. Elgondolkozva nézett maga elé, aztán megkérdezte: — Májusba.i lesznek a szavazások, ugye? A feleletre nem is figyelt, gépiesen bólintott. — Maguk fognak győzni — mondta csendesen. — Sok szerencsét, Széles elvtárs. Isten vele. Győzni fognak. — Hova megv? — Időnként írjon majd nekem. Elutazom. — Nem várja meg a szavazásokat? — Nem. Kivándorlok. Ne nézzen rám ilyen megdöbbenve. Nem azért megyek el, mintha félnék az emlékeimtől. A kiirtott családom emlékétől. A tulajdon emlékeimtől. Azok mindenhova követnek. És a holtaknak különben sincsenek emlékeik. Nem azért megyek el. Azért vándorlok ki, hogy mindenhova jusson tanú. Azokba az országokba is, amelyek nem látták közelről a dolgokat. Annyian talán maradtunk, hogy mindenhova jusson belőlünk. Arbeit macht frei — bólintott még egyszer elgondolkozva, aztán kezet nyújtott. — Isten vele, Széles elvtárs. És ne kínozza magát. Dolgozzon. Üdvözlöm az elvtársakat. Csak akkor borult az asztalra, mikor az ajtó becsukódott az asszony mögött. De akkor sem sírt, a fájdalom zsibbadt félálomba ringatta, elmerült benne, mint egy jótékony, langyos folyamatban, lágy és simogató hullámok ölében sodródott tova, végtelen messzeségekbe. Régen látott tájak mellett úszott el, ahonnan hangok és neszek ütötték meg a fülét, surranó faforgács között eltöltött gyermekkorának neszei, erjedésben és harcban eltöltött ifjúságának türelmetlen dobpergése, aztán a férfikor dübörgő indulója. De aztán váratlanul csend lett, elmerüléssel fenyegető, süket csend, s a torkát már jéghideg, keserű habok kezdték fojtogatni. S akkor egy kéz nyűlt feléje; gyerekkorában angyalkéznek hitte volna, de most a vergődésen át is tisztán látta: egy asszony fehér keze volt. Gondolkodás nélkül kapott utána, s tisztuló fővel, boldog csodálkozással ismerte fel, milyen élő, milyen erős és meleg Irma keze. 481