Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

lettünk őrködnek: minket őriznek. De nem ez a fontos. Volt köztük egy fiatal őrmester. Széles vállú, karcsú derekú, mosolygós szemű, szőke német óriás. Néhányszor elbeszélgettem vele. Egyszer megcsókolt. Azóta kerültem, megijedtem tőle. Utolsó este — másnap kellett továbbindulnunk — megkeresett. El akart búcsúzni tőlem. Kedves volt és gyöngéd, szinte fájt, hogy nem fogom többé látni. Aztán ... mikor vissza akartam fordulni, mert séta közben beértünk az erdőbe, ahol este nem szerettem járni, a fák közül elénk toppant egy alak. Egy másik katona. Mire felocsúdtam, már a földön hevertem. Ketten tepertek le. Ketten. Közös megegyezéssel. — Elhallgatott, hátravetette magát a padon. Tivadar nem tudta, mit kellene mondania. A lány karcsú, szép formájú lábát nézte, amelyen aranyszínű, lágy fényben játszott a fejük fölé boruló falomb árnyéka a meztelen bőrön. Talán a hajdani csókjai nyomát kereste rajta, de a gondolatai mindenképpen a múltnak szóltak, nem a jelennek. A lány félreértette a hallgatását. — Haragszik, hogy elmondtam? — kérdezte halkan. — Ne haragudjék, valakinek el kellett mondanom. El kellett mondanom, mert éjszakánként sokszor még ma is arra ébredek, hogy érzem a testemen a szúrós katonaposztó gyűlöletes érintését, a fülemben hallom a ziháló lihegést, az orromat ma is facsarja a verejték és a rum szaga, és hogy a lapockám alatt egy éles kő véresre nyomja a hátamat. Ennyire élesen emlékszem minden kis részletre, ennyire élesen éreztem akkor is mindent. Nem ájultam el, nem őrültem belé, csak azt éreztem, hogy ez az ápolatlan, idegen test visszataszítóan nehéz, és hogy a petróleumszagú tenyértől, amely a szájamra tapad, megfulladok. Már nem is undorodtam, már nem is akartam sikoltani, csak egyet szerettem volna, hogy végre felállhassak és mosakodni mehessek ... De a táborban nem volt víz, összesen egy litert kaptunk naponta és személyenként. Ivásra és mosdásra. Ö, én rettenetesen gyűlölöm a németeket! ... — Hajnal — szólalt meg Tivadar csendesen —, az, ami 459 /