Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

Szélesnek torkán akadt a falat: — Miféle tanácsülésen? Most a főmérnök nézett rá értetlenül: — Hát maga nem volt ott? Legszívesebben olyat káromkodott volna, hogy leszakadjon a mennyezet. Vagy az asztalra vágott volna, 'hogy darabokra hulljon. Az isten verje meg! De hangosan csak ennyit mondott: — Nem. Egész nap az alagútnál voltam. A főmérnök fürkészően nézett az arcába, de ő már a kabátját kapkodta magára. — Nem jön a gyárba? Nem nézi meg? Ha minden jól megy, két hét múlva az egész belvárost bekapcsoljuk. — Ma nem — rázta meg a fejét. — Sietek. Csak az utcán engedte szabadjára a haragját. Ügy rohant végig a körúton, mintha a szó szoros értelmében a düh hajtaná. Tanácsülés! Az isten verje meg! Már a második ezen a héten. Az ég rogyjon rájuk! Négy kommunista ül a szűkebb tanácsban, de hol az egyiket, hol a másikat felejtik el értesíteni! Berohant az irodába. Köszönés nélkül száguldott végig a hosszú fabarakkon. Az asztalok, rajztáblák, tervek és számítások fölé hajoló emberek csodálkozva kapták fel a fejüket, de nem törődött velük, kopogtatás nélkül rontott be az utolsó ajtón, az indulattól lihegve állt meg a szoba egyetlen íróasztala előtt. Az íróasztal mögött ülő sovány, hórihorgas férfi felállt, kesernyés arcán futó mosoly suhant át, őszinte örömmel nyújtotta a kezét. Nem fogadta el, az íróasztalra tenyerelt, megpróbált erőt venni magán, de nem sikerült. Érezte, hogy a halántékán kidagadnak az erek, a torkában érezte a szíve lüktetését, a legszívesebben ráordított volna az előtte álló férfira. Megmarkolta az asztalt, előredőlt. A férfi arcáról eltűnt a mosoly, fanyarul visszahúzta a kezét a levegőből, bosszús érdeklődéssel pillantott az arcába, aztán lassan elfordította a fejét, leült. Megvadult bolsl, gondolta kesernyésen. Valaki megint 448