Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

hogy sötétben kezdjenek dolgozni, hogy késő este hagyják abba a munkát. Senki sem szabta meg a munkaidejüket. Az életüket és a lelküket adják bele a munkába. — Da hiszen ő is együtt dolgozik velük. — A testével. De a lelkével nem. Nekem pedig a lelke is kell. Különben menjen a fenébe! — csattant fel a főmérnök hangja. Sovány arcán megfeszült a bőr, az ajka remegett, hogy kivillantak a fogai. Türelmetlen. Nagyon türelmetlen, gondolta Széles. így nem lehet embereket nevelni. Eszébe jutott a tulajdon türelmetlensége, mikor odakint neki is az elkeresedettség szorongatta a torkát, mert a szovjetek nem nyomtak azonnal puskát a kezébe: eredj, pusztítsd a fasisztákat. Akkor ő is lázadozott. De aztán rájött, hogy igazuk volt. Meg akarta ezt mondani a főmérnöknek is, de mikor az arcába pillantott, nem szólt. Ezen az arcon most valami különös, természetellenes merevség látszott, olyan volt, mintha látomás gyötörné, mintha valahol nagyon messze volna ebben a pillanatban. — Ide figyeljen — mondta váratlanul halkan, és a hangján is érezni lehetett, hogy erőszakkal préseli ki magából a szavakat —, én tudom, mit jelent lélektelenül dolgozni. Tíz hónapig dolgoztam a németeknek. Hadiüzemben. Kopaszra nyírva, sárga betűvel a ruhámon. Dolgoztam. Nem szabotáltam. Ha szabotálni próbáltam volna, ha kevesebbet vagy rosszabbul dolgozom, abban a pillanatban lecsap a fejemre, az arcomba a korbács. Nézzen ide — bökött a szeme alá, ahol fillér nagyságú fehér folt látszott a barna bőrön —, egyszer egy pillanatra félrenéztem, mert a szomszéd gép mellett éppen egy lengyel foglyot rugdosott a munkafelügyelő. A következő pillanatban a mellettem álló SS-őr a szemem alá nyomta az égő szivarját. Ezért dolgoztam. És ezért tudom, milyen az — tette hozzá már majdnem suttogva —, milyen az, mikor valaki lélektelenül dolgozik. Nézze — fogta könyörgőre a hangját —, szerezzen nekem munkásokat. Az én osztályom az utolsó hat esztendőben azzal foglalkozott, hogy az egyik fele könyörtelenül pusztította a másik felét. Vagy legalábbis tétlenül nézte az ember446