Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Harmadik rész

1 Az ébresztőóra vad riadót vert az ütött-kopott pléhtálcán. Az összevissza horpadozott bádog őrjöngő buzgalommal százszorozta meg az amúgy is fülsértő berregést, de így kellett lennie, különben nem bírt volna felébredni. így is minden akaraterejét meg kellett feszítenie, hogy öntudatra korbácsolja az agyát, a gondolatait, tehetetlenségbe bénult izmait. Kínlódva ébredt, a súlyos, kimerült test lázadozva tiltakozott az álom kurtasága ellen. Feje alá gyűrte a párnát, durva, erőszakos mozdulattal átvágta magát a másik oldalára, de ez már csak a fáradtságtól megmérgezett inak és izmok tehetetlen ellenszegülése volt, dacos tüntetés, amely független volt tőle, független makacs, ébredező akaratától. A hátára fordult, tapogatózva a feje alá nyúlt, megragadta a párnát, kihúzta a feje alól, a lába mellé dobta. Most laposan, kinyújtózkodva feküdt a lepedőn, a takarót félrerúgta, megropogtatta az izmait. Teleszívta a tüdejét levegővel, pattanásig, hogy a vér a fejébe tódult, s a nyakát veríték lepte el. Hosszan kifújta a levegőt, megborzongott. Gépies mozdulattal, még csukott szemmel a cigarettatárcája után nyúlt, rágyújtott. Az első, mély szippantás megköhögtette. Felült, eszmélni kezdett. Az arcán fájdalmas fintor vonaglott át, köhögésének rekedt, fuldokló hangja megijesztette. Sok, sok a cigaretta, gondolta komoran. Felgyújtotta az éjjeliszekrényein álló olvasólámpát, kiugrott az ágyból. Az órára pillantott: fel öt volt. Megcsóválta a fejét, de a mozdulat az agyába hasított. Kevés, nagyon kevés. Négy és fél 441