Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

gokba jártak meghalni. Csak temetkezni jöttek Ihaza. Volt címere, lobogója és történelme. Egyszer egy császár szállt meg benne, máskor meg egy császárlány menekült erre jövendőbeli császári vőlegénye elől. Egyszer pestis dúlt benne, máskor vallásháborúk. Egyszer leégett. Volt egy szülőotthona, alhol naponta gyermekek születtek, és volt egy főtere, ahol évszázadokkal azelőtt emberek nyakát nyiszálták el más emberek, akiket ezért fizettek, mert a városnak pallosjoga is volt. Ez azonban régen történt, míg a gyermekek ma is naponta születtek. A város közepén állt a színház, előtte és mögötte egy-egy gondosan ápolt park. Az egyikben kis szökőkút is volt, aranyhalakkal, a másikban egy medence tavirózsákkal. A színház körül és a parkokban galambok tipegtek, ezzel szemben a szökőkút apró medencéjébe időnként három nagyon öreg és nagyon életunt teknősbékát telepítettek. A városnak volt egy vásártere és egy vágóhídja is. Volt százhatvanezer lakosa és egy illetlenül jelentéktelen pályaudvara. Mi van még? A várost hegyek vették körül, a hegyeken fák és bokrok nőttek. Fenyőfák, bükkfák, tölgyfák. Som-, kökény- és galagonyabokrok. De voltak a hegyeken kopár helyek is; ezeken nem nőtt semmi. Olyan város volt, mint a többi. De a férfi, ott fent a dombtetőn, ezt a várost nevezte otthonának, és ezért ragaszkodott hozzá. A város nam ragaszkodott semmihez sem, mert a város, amint ezt már több ízben jelezte, épülni szeretett volna, s ehelyett rombolták. Ezért volt rosszkedvű. De a férfit ez nem riasztotta vissza, mert tudta, hogy a városban már főkapitányok és császárok is laktak, de a város nem ezért maradt meg, hanem a többi, névtelen ezrekért. Ezért még egyszer megjegyezte, pátosz és póz nélkül, egészen természetesen, csendesen: — Az ott a város, ahol én születtem. — És nyugodt, egyenletes léptekkel megindult a völgy felé. 437