Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

gein, részben azért is, mert amúgy sem sokat értettek belőle, és vigyorgó szemmel, de teli szájjal harsogták világgá a pokoli zagyvaságokat. Tőlük aztán átvették a hátuk mögött felsorakozott alakulatok is, és így a dolog remekül ment. Később azonban mégis történt egy kis hiba: az eskü szövege kezdett veszedelmesen hemzsegni a ,,nemzetakarat", „rögvalóság", „vérfajiság", „gyökértalaj", továbbá a „rögakarat", „vérvalóság", „gyökérfajiság", valamint az említett szavak egyéb, bonyolult variációitól, amit a szlovákok már a legjobb vérakarat mellett sem voltak képeseik isimételni, 's így az eskü, a némán hápogó karpaszományosok és az összevissza kántáló alakulatok sorra elnémuló zűrzavarában csinos kis botrányba fulladt. A nemzetakarat-testvér azonban nem jött zavarba, szúrósan végignézett az alakulatokon, letette a kezében tartott esküszöveget, lassan, kihangsúlyozott mozdulatokkal lecsatolta a pisztolyát a derekáról, maga elé helyezte, aztán jeges hangon csak ennyit mondott: — Még egyszer felolvasom. Mondják utánam. Most kellene odalépni hozzá, és addig pofozni, amíg bele nem olvad a vérrögbe, futott át Tivadar agyán a vágy a sóvár kísértésre, de a pillanat elmúlt, mert az embereket már annyira sem érdekelte az egész mocsok, hogy az ilyen valóban pofon egyszerű dolgok eszükbe juthattak volna, s így az eskütétel mégiscsak lezajlott. Utólag azonban újabb váratlan bonyodalom keletkezett, mert a ipártszolgálatos pontosan tudni akarta, hány honvéd tette le az esküt, és a parancsnokoknak egymás után be kellett mondaniuk alakulatuk létszámát. Itt történt a hiba. Tivadar ugyanis szemrebbenés nélkül bemondta a jelen levő 52 fő plusz egy tisztet, mire a pártszolgálatos olyat ugrott, mintha vipera csípte volna meg: — Nem értem — rikácsolta —, ez a nemzetiségi század, igen? Tivadar ráhagyta. — Hát akkor nem értem — lobogtatta fel a pártszolgálatos diadalmasan az előtte heverő papírlapot. — Itt világosan az áll, hogy a század létszáma 112 fő, két tiszt és 380