Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

Zinocska mosolyogva nézte. — Ne bolondozz vele, Grisa. Hiszen látod, mennyire tisztel téged. — Éppen azért. Ne tiszteljen olyan nagyon. Ö, mi jó barátok vagyunk Pjotrral. Igaz, Pjotr? Kamerád, igen? De Széles 'komolyan rázta meg a fejét: — Nem kamerád. Kamerád — fritz. — És büszkén vágta 'ki az egyetlen orosz szót, amelynek a kiejtését már tökéletesen tudta: — Tovariš ... — Hát akkor tovariš — rikkantott Grisa, és Zinocskához fordult. — Még meg sem csókoltál, Zina. — Nem várt feleletre, maga hajolt oda a lányhoz. Zina odatartotta az arcát, de máris az asztal mögé húzódott. — Ugyan, Grisa ... Pjotr előtt... — Hiszen nem ért oroszul — vélte Grisa ártatlan arccal, és megpróbálta megkerülni az asztalt. De aztán elkomolyodott, megállt, halkan kérdezte: — Ma sem Jössz 'ki, Zina? — Szolgálatban vagyok. — Ezen a héten még mindennap ezt mondtad. — Sok a sebesült, Grisa. — Más orvos is van Itt. — Kevés az orvos. És a többiek is éppen így dolgoznak. — Sohasem pihened ki magiad rendesen. Nem alszol eleget. Tönkreteszed magad, Zina. — Éppen eleget alszom. Amennyit kell. És amennyit lehet. — És tönkreteszei engem is. — Ne folytasd, Grisa. Nem akarom, hogy később, ha majd elmégy innen, és visszagondolsz erre a beszélgetésre, szégyelld magad. — Szavak. Mindig a hűvös és józan szavak. Ügy beszélsz velem, mintha én is a beteged lennék ... — Orvos vagyok. Katonaorvos. — De én nem vagyok a beteged! Én... szeretlek! — Ne kiabálj! Én is szeretlek... — Ezek is csak szavak. — Grisa! 352