Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

— Nem tudom, hadnagy úr. Nem tudom, mit csinálnak otthon — majdnem kimondtam: a zsidókkal, de aztán idejében elharaptam, és csak annyit mondtam: — Nekem nincs zsidó menyasszonyom ... Nagyot sóhajtott. — Hát csak vigyázz magadra — mondta aztán. — Vigyázz Kozorczira. És . .. amit mondtam néked, arról... — Nyugodt lehet, hadnagy úr — vágtam a szavába. — Hallgatni fogok. — Kezet nyújtott. Megszorítottam, de azzal már mentem is. Meg sem köszöntem, hogy figyelmeztetett. Ez is csak odakint jutott eszembe. Bánja a lene! Az út szélén Széles várt. Gondolkoztam, elmondjam-e neki, amit Endreitől hallottam, de nem hagyott szóhoz jutni. — Figyelmeztesse az embereket — mondta. — A megbízhatókat. De igazán csak a megbízhatókat — tette hozzá nyomatékosan. — Neihogy megint bakot ló j ön. Este kihirdetik a készültséget. Hajnalban indulunk. Kimegyünk a vonalba. Eltátottam a számat. Alig néhány napja van itt, és már jobb a hírszolgálata, mint bármelyiké közülünk. — Biztos? — kérdeztem bután. — Biztos — mondta nyugodtan. Eszébe sem jutott idegeskedni. — Mondja meg az embereknek, hogy igyekezzenek egymás közelében maradni. Ha komolyan gondolják, talán sikerül átcsúsznunk . .. Nagyot nyeltem. Olyan egyszerűen és természetesen beszélt, mintha csak arról lett volna szó, hogy kisétálunk a falu szélére. — .Nem tudom... — dadogtam, de akkor rám reccsent. — Ha nem tudja, akkor ne is próbálja meg! Itt nem lehet dekázni! Ha itt is melléfog, mint Kozorczival, akkor olyan hamar főbe puffantják, hogy észre sem veszi. Esetleg velem együtt — nézett hosszan, fürkészően a szemem közé. Megsértődtem. — Nem vagyok — kezdtem, de nem tudtam megmondani, mi nem vagyok, és ettől dühös lettem. — No jó — mondta csendesen, és kezet nyújtott. Oda se 330