Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Második rész

2 A téglagyárban akikor már ezrekre menő tömeg kavargott, annál is inkább, mert a deszkapalánkokkal elkerített városi gettók lakosságát a csendőrök zárt menetben telepítették át a téglagyárba, csak a gettókon kívül eső házak lakói költözhettek ki családonként, gyalogosan vagy társzekereken, roskadozó gyerekkocsikon vagy kölcsönkért taligákon cipelve magukkal nélkülözhetetlennek vélt ingóságaikat. A nyitott szárítók alatt már megindult a kétségbeesett letelepülés: a két-három négyzetméterre összezsugorodott otthonok és családok fogalmát és alapjait rozoga, ütött-kopott díványoík vagy csillogó rézágyak alkották, amelyek többnyire a szárítók szélén horgonyoztak le, s ezért úgy hatottak, minttha egy pokoli hajótörés után a tenger mosta volna partra becsesebb martalékait, mert beljebb, ahol a (hullámok nem törtek meg a partokon, földre hányt szalmazsákok, dunyhák, pokrócok, zsákdarabok torlodó halmazán eveztek az emberek a reménytelenség örvénylő vizén. Voltaik, akik téglafalat emeltek a szárítók oszlopai közé, nem is annyira az északi szelek ellen, mint inkább a hajdani szobák FALAINAK rögeszmés illúziójaként, mások lepedőkből és pokrócokból sátrakat vertek, alája menekítették batyuikat és bőröndjeiket, mert a MAGÁNTULAJDON fogalmát e valószínűtlenül következetes hajótörés nem szüntette meg, ellenkezőleg, még jobban kihangsúlyozta. Az ágyak és szalmazsákok őrhelyén mindenütt őrszemek gubbasztottak, s amíg a családok többi tagja rokonok, ismerősök, összeköttetések után kutatott a kavargó tömkelegben, szárítótól szárítóig vergődve, tülekedve, könyökölve, neveket és üze269