Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

— Akkor jó. — Letette a kagylót, és Tivadarnak egy futó pillanatra eszébe ötlött, milyen különös, j^ogy Hajnal egy szóval sem kérte, hogy látogassa meg. Igaz, hogy azelőtt se:m járt föl hozzájuk, de Hajnal gyakran hívta, sőt .egyszer séta közben véletlenül összeakadtak az anyjával, és mikor Tivadar az ügy érdekében képmutató szemforgatással gratulált a végre hivatalosan is megerősített méltóságos asszonyi címéhez, az asszony váratlan nagylelkűség! rohamában megkérdezte, mért nem jön (föl soha hozzájuk. Persze ezt nem kell komolyan venni. De azért mégis különös... Alig ment vissza a szobájába, újra távbeszélőhöz hívták. Most jön a meghívás, villant át az agyán, de az ügyeletes közölte, hogy vidékről hívják. Csodálkozva vette át a hallgatót. — Tivadar ... — Én vagyok ... Ki beszél ott? — Füstmacskássy ... Tivadar ... — Füstmacskássy apám! — kurjantotta, de a drót másik végén sürgető lett a hang. — Tivadar ... baj van! Illetve még nincs, de lehet! Terkával van baj. Bemegyek hozzád. — Várlak. Mi baj van? — Majd elmondom. — Beteg? — Nem. Majd elmondom. Szervusz. — A készülék kattant és elhallgatott. Bosszúsan tette le a hallgatót. Aztán megnézte a menetrendet, és délben mindenesetre ott várta a befutó vonatot az állomáson. A vén népfelkelő még mindig egyenruhában járt, méghozzá ezúttal 'extrában ugrott le a vonatról, s a szűk egyenruha különös ellentétként még jobban (kihangsúlyozta civil .mivoltát. Megfakult karpaszományával, fehér tizedesi csillagjaival olyan volt, mint a polgári béke tüntető megszemélyesítője. Egyenesen a vasúti étterembe tartott, mert miint mondta, a következő vonattal vissza aikar térni. — Baj van — kopogtatta meg az asztalt, mikor leültek, és mikor a pincér elébük tette a féldeciket, megismételte: 228