Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

— Ez a mi számunk. Érthetetlen. De talán az én sebesülésem után ikerült a századhoz? A százados azonban már elejtette a témát. Vagy nagyon jól játszik, vagy valóban nem ismeri ezt a nevet, gondolta mellékesen. Persze mindjárt más lenne minden, ha képen törülhetné. De sajnos nem teheti. Legyintett, mint akinek nem túlságosan fontos az egész, most már a másik fonalat kezdte göngyölíteni. — Lehetséges. Egyébként az illető itteni születésű. Ha jól tudom, zászlós úr is itt született? — Igen. — Otthon sem találkozott vele? Úgy értem, civilben? Tivadar idegei váratlanul lecsillapodtak. Észrevette, hogy a százados keze eltűnik az asztal lapja alatt. Bekapcsolt valamit, villant át az agyán, miközben határozottan mondta: — Nem. Soha. — Különös. De a várost jól ismeri? — Igen. — A vendéglőket is? Elmosolyodott, gondtalanul bólintott. — Nagyjából. Persze nem mindegyiket. ,Nem vagyok nagy kocsmalátogató. A pálinkát nem bírom, a bortól megfájdul a fejem. — Bocsásson meg, ez jelenleg meglehetősen mérsékelten érdekel. Szerencsepatkó. Kiskocsma, itt az egyik mellékutca sarkán. — Titokban azt remélte, ezt is letagadja. Akkor vége a játéknak, akkor a markában van. Ismeri ezt a fajtát. Tartalékos zászlós ... Rohadt civil. Néhányszor ráordít, és ... Bár letagadná. De nem tagadta le, készségesen bólintott. — Ismerem. Néhány napja jártam is ott. Mielőtt bevonultam, gyakrabban is elüldögéltem ott, de .. . — sóhajtva elhallgatott, mint akit romantikus bánatok gyötörnek, de a százados most már a maga külön játékát játszotta. —- Igen — mondta szórakozottan —, magam is ismerem. Jóképű csaposlányuk volt. — Pirinek hívták — kapta el a végszót azonnal. — Ismered? — villant ,meg a százados szeme, és Tivadar 172