Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

6 Nem panaszképpen mondom, de kedves magamnak édeskevés szerep jutott Tivadar szabadsága alatt. A Hajnal-idill változatlanul tartott, s Tivadar ennek az igéző bűvöletében töltötte napjait, elmerült benne, akár egy andalító, rózsaszín derengésű, langyos állóvízben, mint kisgyerek az erdőzsongásban, vagy mint a jóllakott szívű hímek kimerítő kalandok után a magányban, álmos gőzfürdők török mintás, színes üvegablakai mögött. Nem is nagyon vehettem rossz néven tőle, joga volt hozzá, de azért később, mikor már ő is higgadtabban tudta mérlegelni a dolgokat, mégis szemrehányást tettem neki. Nem fogadta éppen örömmel, az emberek sohasem örülnek annak, ha olyan igazságokkal piszkálgatják ernyedt nyugalmukat, amelyeket titokban ők is tudnak. Rosszkedvűen legyintett. „Ugyan kérlek ... Honnan tudhattam volna. Azelőtt még a rangjelzéseket sem ismerte. Apácáknál nevelkedett. Én voltam az első férfi az életében ..." De nem az utolsó, gondoltam dühösen, mert akkor már hallottam egyet-mást a kis hadapródról, akivel Hajnal a téli természetet tanulmányozgatta Tivadar távolléte alatt, s mellesleg az apácáknál nevelkedett leányzókról is megvolt a magam különvéleménye, tudtam, mire képesek, ha egyszer nekivadulnak. De akkor hiába vitáztam volna, inkább a további terveiről kezdtem faggatni, mi lesz, ha lejár a szabadsága? Nem válaszolt. Láttam, hogy erősen töpreng, nem akartam sürgetni. Az utóbbi időben mintha kissé feszélyezetté vált 158