Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

puha hóban. (Az orsolyákhoz vagy a fehérek templomába.) A lelkem azonban Magával lesz, szerelmem, s tudom, hogy Maga tudni fogja ezt. Az Isten óvja, s ne feledje el a maga hű Hajnalát Tivadar azonban mégsem lehetett együtt a szentestén gondolatban Hajnallal, mivel azon az éjszakán felderítő őrjáratot vezetett tíz ember élén ismeretlen tájak felé a kemény havon, amely alatt azóta már jó néhányan aludták örök álmukat, élükön a visszavonulást vezető mérges századossal és Tokáss őrmester úrral, aki tehát ezek után már nem válthatta be soha Hajnalnak tett ígéretét. Tivadar meghűlt ezen az éjszakán (időközben beköszöntött a jeges ukrajnai tél, és mire befejezték az elszakadás tervszerű hadmozdulatait, a langyos őszutót minden átmenet nélikül ropogós fagyok, ádáz hóviharok és üszkösödő lábfagyások váltották fel), s utána sokáig köhögött. Időnként újabb tervszerű elszakadó hadmozdulatokat hajtottak végre — a helyzet további tisztázásáig —, és február végére már majdnem elérték azt a kis falut, ahonnan októberben útnak indultak. Ezekben a hónapokban sokat olvasott, és még többet volt együtt Kóré Lászlóval, bár rendszerint csak szolgálat közben, nehogy a hadsereg-főparancsnokság tudomást szerezzen róla, mennyire züllött és eléggé el nem ítélhető komázás folyik a legénység és a tisztjelöltek között, és kénytelen legyen szégyenében benyújtani a lemondását. Tavasszal megjött a zászlósi előléptetése, egy eltévedt puskagolyóval együtt, amely a combját fúrta át. E napon éppen sétára indult, fütyörészve, egy közeli hegyoldal felé, amelyről az erdőt már régen elhordták az ágyúk lövedékei és a fagyos, téli kezek, miután a környéken már napok óta csend volt és nyugalom. A lövés mégis a hegyoldal felől érkezett, szerdal napon, déltájban, miközben egy kóbor kutyával barátkozott, és sétára csalogatta. A lövés eleinte nem fájt, csupán meglepte, miután a derült, déli csendben sem okát, sem célját nem látta világo127