Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

Megmondta. — Ejha! — szisszenteit Kóré a város nevének hallatáira (felcsillanó szemmel. — Miért? Vannak ott rajtam kívül még vagy százhatvan ezran. — Tudom. Hanem él ott egy igen jó ismerősöm. Szélesnek hívják. Nem ismeri? Most Tivadar nézett rá meglepetten. — Kicsi a világ, tartalékos. Ismerem Szélest. Tudok is róla egyet-mást. És most már magáról is megint többet tudok. Gyerünk. Kóré vidáman vigyázzba vágta magát, és megindult Tivadar nyomában. ... A keleti égbolton ekkor tűnt fel az első, ezüstösen csillogó repülőkötelék. A fénylő, apró ezüst darazsak zümmögve, zúgva, duruzsolva szelték a levegőt, olyanotk voltak, mintha ünnepi díszszemlére indulnának, vagy mintha együtt szálltak volna lel egy forgalmas, tágas repülőtérről, hogy most nyomban szétváljanak ott .fent a magasban. Az egyik postát és csomagokat visz sejtelmes, tengerentúli tájakra, a másik csillogó szemű, merész tekintetű fiatal tudósokat repít a behavazott sarkvidékek felé, vagy komoly és tekintélyes üzletembereket szállít idegen országokba; barna aktatáskájukban színes borítólapok közé zárt szerződések és tervek sokasodnak, agyukban gondosain felépített udvarias, hűvös mondatok sorakoznak. De Tivadar jól tudta, hogy ez is csak álom. A gépek hasa ugrásra kész pokolgépek mázsáit rejti, és akik a gépeken ülnek, a halállal kötöttek zugszerződést. A gépek lassan tovatűntek a tavaszos sugárzásban kacérkodó őszi égbolton, és Tivadar hosszan nézett utánuk. 124