Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

Első rész

földjét? Tivadar ezen már sokszor eltűnődött, s az idők folyamán tikkasztó vágyálmává teljesedett a kép: de gyönyörű is lenne, ha nézeteltérések esetén minden ország elküldené a maga ténylegeseit, intézzék el a dolgukat egymás között. Aztán majd közöljék az eredményt. (Persze a dolog némi kockázattal is járna: ha az eredmény esetleg nem nyerné meg az otthon maradt szabók stb. — lásd fentebb — tetszését, a hivatásosoknak komoly bonyodalmaktól lehetne tartaniuk. De azért így is szép lenne...) Tivadar tehát tökéletesen megértette a főhadnagy szavait, de a háborút ez nem hatotta meg: a csörgősapkások haláltánca tovább folyt. Lassan bealkonyodott. Az ágyúdörgés zaja időnként közelebb jött, olyan volt, mintha egy szeszélyes tenger önhatalmúlag szabta volna meg dagálya irányát, s a romboló, tajtékos áradat már ott dübörögne a ronggyá tépett part előtt. Az emberek ilyenkor riadtan ugráltak széjjel, de a belövések sfugara nagyjából nem változott, és az egyes hullámok ritka szüneteiben újra szállingózni ,kezdtek a sebesült és menekülő lövészek a temető ifelől. Akadtak köztük, akik valami kiszámíthatatlan csoda folytán el is érték a por és füst szennyes fellegébe burkolt falut, s ezek aztán lihegve, dadogva, süketen, és bőszen a rémülettől eílmondták, mi történt a lövészekkel. Támadásról szó sem volt. Odaátról egyszerűen belőtték a temetőt, méghozzá olyan alapos tervszerűséggel, mintha csak hadgyakorlaton volnának: először a visszavonulás útját lőtték be, a szó szoros értelmében körbe lőtték őket, bezárták egy áthatolhatatlan, gyilkos gyűrűbe, csak aztán nyitották meg a tüzet a fejük fölött is. Honnan és mikor vonultatták fel az aknavetőket, gépágyúkat, Sztálin-orgonákat, nem tudta, nem látta senki sem. Odaát, az erdőszélen már nem az a néhány tehetetlen alak lézeng, akikre a lövészek még néhány órája távlövőversenyeket rendeztek, hanem remekül fedezett golyószórósok és géppuskások, a szájuk sarkában cigaretta fityeg, és hátborzongató egykedvűséggel lövik a menekülőket, de halvány jelét sem mutatják annak, mintha közelebb akarnának jönni. 108