Jarnó József: Magyar miniatürök

Kecskemét véros ügyésze

— Mii. akarsz? Fiam... ...Az első két szó keményen, katonásan hangzott, a harmadik odabiggycdt melléjük, bocsánatkérésnek. — Tekintetes főügyész nr, — bátortalankodott elő a szó a parasztból, — a somori földek dolgában volnék... — Beszélj csak. A paraszt nehezen cihelődött neki a beszédnek, de aztán lassan belemelegedett és ekknr már valósággal ömlött a szájából a szó. A hangján érzett, hogy az uton már jólelőre kitervelte, hogy mit és hogyan kell majd beszélni az urak előtt. A főügyész fáradtan figyelt a szavakra, melyeket a paraszt, a minden idők örök, kisemmizett magyar parasztja, kínlódott magából elő. A szavak mögött ott érezte, tudta a homokos puszták falvainak minden nyomorát és a földért való kétségbeesett harcot, melyet ezeréve viv már a paraszt munkával, verejtékkel. A földért, — mely talán sohase lesz az övé... — Tiborc... — buggyant ki a szó az ajkai közül. — Nem értem, tekintetes ur, — riadt fel a paraszt, aki már egészen belegabalyodott a mondókájába. — Nem érted, persze, hogy nem érted... A főügyész szája nagyon keserűre torzult. Megrázta magát, mintha terheket akarna lelóditani a vállairól, — most már paragra84