Jarnó József: Magyar miniatürök

A koszorus költő

melynek hasábjai tele voltak az ő dicséretével. Végigolvasta az ódai lendületű sorokat, aztán félredobta az újságot. Szája fölött barázdásan sötétlett egy keserű vonás. — Ez minden, — dohogta, — »költő lendület«, »artisztikus szépség« — ez az, amit meglátnak belőlem... Ahol korbácsütésnek szántam a mondatokat, ott tudós esztéták boncolgatják »a szavak költői fűzését«. Minden alszik körülöttem s nincsen harsona a világon, ami ébredést parancsolhatna ennek az álomnak a végére... ... A szeme messze mezők felé téved, melyeken meghajlott derékkal dolgozott néhány elkínzott jobbágy. — Aratnak... A föld meghozza mindig a termést, amit belevetettek... A föld becsületes, — az ember?... Keserves sóhajtás szakadt fel a tüdejéből. Papirt vett elő és fáradt, öreges mozdulattal föléje hajolva irni kezdett: Az emberfaj sárkányfog-vetemény, Nincsen remény! nincsen remény! A keze alatt lassan szaporodtak a sűrűn irt verssorok. Megállt, a tollat markolva tartotta az öklében s aztán üvöltő hangon kiáltotta el: — Az ember fáj a földnek! A kiáltásra trombitaszó felelt a messzeségből: gyakorlatról tértek vissza a császári csapatok. 7. Jarnó József: Magyar Miniatűrök. 97