Jarnó József: Magyar miniatürök

A koszorus költő

— De most.

.. — Igen, most... Tudom mit akarsz mondani: én lettem a Tudós Társaság első fizetéses tagja! Nos, hát igen! Már nem vagyok nevelő a Perczel úrfiak mellett, már irhatok nyugodtan, — nem pusztulok éhen. így van, igaz: de mindig gond a holnapi ebéd, de mindig gond a kopott ruha! Keserves sors ez, mondom neked, Ferenc... De mit bánnám én a magam sorsát, — hanem mindennel igy van! A magam nyomorában százezrek nyomorát kell éreznem... Jajgatni kéne, de jajgatni nem lehet!... Nálunk, Magyarországon, csak dicsérni, csak lelkesedni lehet, a jajgatás sérti a füleket, az ébreszteni akaró korbács felsebzi a bőrt, mi kényelmos szolgaságban fehérré puhult... A költő elhallgatott. Szemében vad lángok tüzeltek, keze görcsösen markolta az asztalt, — aztán elmosolyodott: — Hát igy vagyunk, Ferenc... Az ajkán gyámoltalan volt a mosoly, mint a csinven kapott gyermekeké, akik szintén tudják, hogy senki sem érti meg őket. A kritikus kötegnyi teleirt papirt szedett elő a zsebéből. — Nem néznők át?... Kéziratok... Mai postával jöttek az Athenaeumnak... * Fényes ruhákba öltözött császári lovasok járták az országot: a bujdosókat keresték, akiket jószerencse mentett el a vérbirák ke93