Jarnó József: Magyar miniatürök

Kecskemét véros ügyésze

aki megírta Bánk bán komor tragédiáját. Nagyon keserű lett a szája ize. Újra megélte minden megaláztatását: nem kellett senkinek... Megírta, — nem! — ki verekedte magából ezt a tragédiát: színház nem akadt, hogy előadja. Kiadta a könyvben: alig volt ember, aki elolvasta... — Igen, Tudós Társaság, — akkor még nem volt... Akkor még senki sem törődött a magyar kultúrával! De most... Igen: újra kell kezdeni mindent! Sutba kell dobni a nyugodt ügyészi állást, vissza kell menni Pestre, beállni színésznek, vándorolni, koplalni — és irni! Véres, kegyetlen szavakkal: a magyarságért magyarul! Ugy érezte, hogy héroszok ereje feszül a karjában. A szoba levegője szorítva nyomta táguló tüdejét: ugy érezte, hogy most, rögtön, ki kell rohanni a szabadba, szekeret kell fogadni és véresre hajszolva a lovakat, menekülni Pest felé. Feltépte az ajtót. * Nyullarcu paraszt gyámoltalankodott az ajtó előtt, aki a hatalmas ur láttán, ijedten kapta le a fejéről a süveget. Viselkedésén látszott, hogy már jóideje ácsoroghat a bezárt ajtó előtt, — csak nem merte megnyomni a kilincset. A főügyész riadtan állt meg előtte. Arca, melyen egy uj világ lázadása lángolt, lassan visszakeményedett urassá, komollyá. 83