Jarnó József: Magyar miniatürök

A paraszt

a gondok lemaradtak az arcáról, néhány nagyon mélyre vágódott ránc jelezte csak már, hogy itt bizony gyakori vendégek ezek. Kéziratpaksamétál keresett elő, a hun trilógia második részét. Elgondolkozott. ... A feketeruhás, érdemrendes, cifrázott beszédű akadémiai urak messze voltak tőle már nagyon. Más képekel látott most maga előtt: szilaj, vad lovasok száguldoztak tajtékos paripákon és harci lárma töltötte meg a levegőt. Kemény vágású, napbarnított legények vonullak el elölte, fényes fegyverzetben, csillogó kardokkal, melyeket keményen tartottak a csatákban izmosodolt markok. Tündéri menet volt ez: nem mull, de jelen, ő maga is ott volt a ragj^ogó seregben, ott, egész az élen: karddal, izmosan, semmitől nem rettenőn, — ő, az Isten kegyes-kegyetlen, hatalmas ostora ... Ugy érezte, hogy az alakja megnőtt, a kopottas fekete ruhán arany veretek virágoztak ki s hatalmas karddá sulyosodolt kezében a ceruza, — igazabban érezte magát önmagának, mint valaha is... Ajtócsapódás hallatszott valahonnan, elment valaki, vagy jött. Néhány pillanatra odafigyelt. Szája, mely i rás közben kevély királyi gőgbe merevedett, most jóságos mosolyra szelidült. A kritikus jutott eszébe, aki minap megírta: »Arany János versei mögött hiába keressük a költőt, szemérmesen vonul ő el a hősei mögé, semmit sem árul el önön122