Jarnó József: Magyar miniatürök

A paraszt

a fülei mögé. Olykor, ha vaskosabb szó csapolt a tréfálkozásból, kissé megpirosodott az arca a barnás-sápadt bőr alatt, de se szó, se tréfa nem hozta közelebb a kacarászó hadhoz, mely ott zsibongott körülötte. Nagyon messze volt tőlük, ha kezük, ruhájuk súrolta is néha az ő kopottas, parasztos öltözékét. Zavaros gondolatok jártak a fejében, — nem is gondolatok, csak mintha képek kavarogtak volna benne. Kamaszkodó legénykék állottak előtte, de más képet láttak a szemei: fehérhajú, öreg parasztot, amint hosszú, téli estéken fura ábrákat rajzolgat a kemence hamujába: olvasni tanítja a fiát... ... A fiu pedig, aki már esztendők óta a debreceni kollégium tudós professzorai ajkáról kapja a tudási, most újra maga előtt látta a hamuba irt otromba betűket s könnyeket érzett szorongani valahol a torka táján. Megijedt a könnyektől nagyon és nekiembereskedett, nehogy valahogy eljussanak a könynyek a torkától a szeméig. Felvetette a pillantását és végigsimogatta vele a kollégium öregfalu szobáját, melynek minden zuga anynyira az övé lett a bennelöllöll esztendők alatt. ... Az egyik sarokban festeni szokott, ha a többiek métázni mentek a nagyerdőre... Nagy-nagy melegséget érzett a szive körül. Buja, szép színeket látott maga előtt, nem azokat, melyeket ő kenegetett ilyenkor papírra, hanem azokat, melyeket belül érzett 114