Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

III. „Olcsó lett az ember, és példa a nemzet" - Mészáros Sándor: Egy gyermek vallomása

ben a morajló tenger hullámai közül kimagasló világítótornyokként szerepeltek azok az iskolák, amelyeknek kapui megnyíltak előttük az egyes városokban, mint például Budapesten, Miskolcon, Sárospatakon, Győrben, Pápán, Hódmezővásárhelyen, Esztergomban, ahol az iskola igazgatói hajlandók voltak befogadni a Csehszlovákiából menekült iskolás gyermekeket. Egyesek tanulmányaik végeztével Magyarországon maradtak, de sokan közülük hazajöttek szülőföldjükre, és idehaza kezdtek új életet, vagy folytatták tanulmányaikat, amikor a csehszlovák állam erre lehetőséget adott. Egy voltam azon diákok közül, akik megjárták a kálváriát az emberré válás folyamatában, sok szenvedés és megpróbáltatások közepette, majd hűek maradván szülőföldjükhöz, idehaza folytatták tanulmányaikat. Bejutva a középiskolákba, majd az egyetemekre, nemzeti kisebbségünk zászlóhordozóiként állták meg helyüket a társadalom egyes posztjain, mint tanítók, mérnökök, orvosok, képviselve azt a népet, amely a háborúban és közvetlen a háború utáni években sok megpróbáltatásnak volt kitéve. Ezen diákok, főiskolai hallgatók, a kulturális szervezetekben tevékenykedők, publicisták, írók részéről nem volt ez egy egyszerű kötelezettségvállalás, hanem a harcban megedzett fiatalok tudatos elkötelezettsége nemzeti kisebbségünk fenmaradásának érdekében. Ebből a korosztályból nőttek naggyá azok az emberek, akik még ma is az első sorokban állva küzdenek nemzetiségi érdekeinkért, jogainkért mint írók, mint parlamenti képviselők, egyetemi és főiskolai tanárok, mérnökök, orvosok, tudományos dolgozók. Harcolnak népünk, nemzetiségünk jogaiért. Ebben a harcban nagy felelősség hárul reájuk, és ebben a felelősségtudatban vállalják feladatuk teljesítését, és a múlt rögös útjait egyengetve teszik azt, amit tenni kell segítségre szoruló népünk érdekében. Azok a gyötrelmes fájdalmak, melyeket a háború okozott, felejthetetlen nyomokat hagytak életemben. A háborút Pozbán, a Felvidék egyik kis falujában éltem át. Már 1944-ben bezárultak előttünk az iskolák kapui. Ebben az időben már bombázták a környező városokat, hozzánk közel Érsekújvárt. Szörnyű látvány volt az, amikor a bombázás által a föld alá temetett holttesteket egy újabb szőnyegbombázás a fölszínre dobta. A földtől, füsttől, vértől beszennyezett holttestek kö84