Magyar Jeremiád – Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és a kitelepítésről, 1946-1948

IV. „Szétszórtak bennünket, mint hulló levelet..."

Czímer Péter ŐRÜLT A MAGÁNYBAN Egyedül, árván, elhagyottan, Távol a világtól, hol nem zavar Zajodból semmi, világi lárma: A huszadik század őrült haláltusája. Egyedül benned, magányi csend, Lelek magamra - bús emlékezet. Nem életért folyik a küzdelem, Gyilkolás vágya lakik szívedben, Ember! - A kéjnek vágya rág, Hogy rabszolgád legyen a világ! Mert minden ember, nemzet-orkán Úr szeretne lenni a világ felett Már te is őrjítsz, magányi csend! Ezért kellett tán megvénülni néked, Világ? - És szülni ennyi gonosz népet? Születtek benned álnok zsarnokok, És születtek híres feltalálók, nagyok, Kik csináltak sok csodálatos gépet, Miért? - Hogy irtsák véle a népet! Ezért szülted a nagy tudósokat? Ezért vénültél meg hát, szép világ! Hogy minél vénebb vagy, annál gonoszabb Legyen koronád, és állatibb: az ember! Kár volt megvénülnöd, óh, szép világ, Pusztulnod kellett volna hamarább! - Ah, de minek, minek jár a szám? Te hallgatsz bár, bús magányi csend - Beszél az ördög teneked! 120