Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Mécs László

Tűz volt. A félrevert harang riadtan bongott, mint bomlott szíve beteg éjszakának... Telt csűrök égtek, gazdag asztagok. A szél széthordta már a füstszagot s megvakította fent a holdkorongot. Pár perc... Hamar-kezü láng-építészek Tűzístennek több tornyot építettek: alulról egyre jött a láng-sereg, tűztornyok nőttek s párkányuk felett a hold csüngött mint égő fecskefészek... Lent hangyabolyként ember-raj gomolygott: a kunyhók csúcsán elszánt arcú gazdák, mások lovat mentettek, ökröket, síró asszonynép dézsát, vödröket cipelt jajgatva ugyanazt a dolgot. Egy öreg néni, szent, Rózsafüzéres, kí minden haldoklókat végigvírraszt, halottat mosdat s újszülötteket, a lakzíban mókát mond, vicceket s kí minden jóban-rosszban összeérez: most nagy kereszttel jött soványka vállán, az égő csűr s a ház közé leszúrta a sárba, hogy elűzze a tüzet... Csodát igézve hívta a Szüzet: s a szél megfordult más égtájra szállván... Az udvarán egy tönkön ült a gazda s kihívó daccal nézte csűrje vesztét öböllé markolászva tenyerét, mellyel, hogy kikaparja kenyerét, beleszántott a pacsírtás tavaszba... Kazalban volt egy-éví verítéke, nap-csókos rétek édes széna-álma: tapinthatóvá harcolt Szorgalom... S most itt ez őrült, vad vörös malom: perjévé, füstté őrli s vége, vége... Tévedt tinóját terelték a vének. Villámgyorsan felállt, hogy észrevette, káromkodott keserveset, nagyot: „Ha már az Isten enned nem hagyott, most odaadlak néki pecsenyének!... 79