Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Mécs László

Egyszerű króníkácska egy nagyon jó emberről. Menj világgá króníkácska, csermelyecske, csöndes ének, míg megsemmisülsz ölén a mínden-szívek-tengerének... Tükrözd egy jó ember képét, úgy, amint most rádhajítom: mind szeresse, a ki átlép rímeden, mint karcsú hídon. Lángolj, jóság, pásztortüzként: ég a mult, mint gyatra rőzse. Régen úri passzióknak hőse volt a kobzok hőse: Salamon, kit ötszáz ágyas várt, mint kéjek tündérkertje s nagy Napóleon, kí ezrek, népek vérét csapraverte. De a Tenger, mely szent hátán hordja létünk ős hajóit: Istent, munkát és családot: hegedősök tüzvonóít nem mártotta mámorokba, nem ihlette szent zenére! Várt a Tenger, várt a Nép új igricek új énekére. Munkás sorsok milliói! Élet-vemhes ősi Tenger! Rólad zengek, hisz csöppecskéd az a csöndes, küzdő ember, aki nem járt oly mezőkön, hol virít az úri hóbort, kinek golgotás volt útja, mert csak kántortanító volt. Öt gyermek volt minden kincse és egy ócska zongorája. Pár selejtes földecskéje s évi hatszáz koronája volt a bér, hogy tót falucska ifjúságát tanítgatta. Kifogott a szegénységén: minden vágyát elaltatta... Kántor ís volt: jámbor tótok zugó, ősi ösztön-vágta ének-áradását kottás, szent mederbe dirigálta. Nem hallottam énekelni magának, csak mindig másnak: esketéskor, vagy mikor a Temetőben új sírt ástak... Napról napra földre verte ellensége, a Szegénység s mindig talpra segítette Isten és a jó reménység. Birkózott, imádkozott és messze döngött férfílába: mert egyszere három lánya városban járt iskolába. Tanítását elvégezve, nem dőlt selymes pihenőre. Fogta botját s ment a messzi, partos hálátlan mezőre. Mint mesékben a szegénynek: két tehénke volt az ökre, azzal szántogatta földjét s áldást szórt a zord rögökre. Őszi kép: apám s a béres szántanak s én boldog gyermek ott vigyázok az üszőkre, míg a bokrok közt legelnek. Vadkörtének odvas törzse mellé nyírkos rőzsét hordok, meggyúl végre, mert a tűznek bűvös tót igéket mondok... 63