Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Urr Ida

Egyszer nem fogunk hallani jajszót, könyörgést, bút, panaszt. És akkor míndenegy lesz nekünk megérjük-e az uj tavaszt. Egyszer hajnal lesz s indulunk, egyszer golyó lesz a dalunk, mely, mint a zápor hullni fog és győznünk kell, vagy meghalunk! Szülőföldem. Te drága illatú humus, most hozzád sóhajtok a messzeségből! Hozzád, aki először húztad végig ajkomon az ajkadat; kí először csorgattál hangokat a fülembe és én most e szavakkal, e hangokkal mind neked hódolok és neked fonok belőlük ölelő karokat, hogyha majd elfáradsz: boldogan pihenhess meg. És sohase sírjál, sohase könnyezzél, mint a gyermekeid. És ne tudd meg soha, mí a fájdalom, mí az, mikor egy bódító illatú orgonabokrot kicsavarnak tövestől, mikor az duzzad az éltető élettől; ne tudj meg soha semmi rosszat. Almaidban mindég gyöngyvirágos erdőkön lépkedj, aranyhúrú hárfák daloljanak néked, hogy hangjuktól megmámorosodj ! — És ha netalán egyszer mégis ugy történik, hogy valaki könnyet ültet a szemedbe: csak locsold a számba: e fájdalomra mindég megnyíló kehelybe, hogy bennem virágozzon ki a jaj: szivetfacsaró energiával! És te csak légy örökké mosolygós arcú, drága illatú boldog humus, Mert megérdemled. Te jó vagy! Nagyon jól Megtagadott tegnapok A tegnapobat porba vágom: menjeneb! nem akarom, hogy valaha ís verjenek. A tegnapok csak gyöngyök voltak, gyöngyövek : a holnapok kövek lesznek, súlyos kövek! 167