Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Tamás Lajos

Az örök álom. A lelkem fényes, szent kehely Telve a jóság italával S ha beszélgetek a halállal, A halált ís az életért szeretem. Egy éjszakán úgy jön majd értem, Mint céljaim teljesedése; A pályámat híven kimérve Ölébe vesz és kisdedként elaltat. Pillámra száll az örök álom, Míböl indultam, visszatérek. Békült szívemben nem lesz vétek, Mert kő helyett kenyeret adtam. Látom magam az élet-csúcsán. Hol határkőn jó megpihenni. Pillantással, csöndben szeretni, Kik gyűlöltek, vagy megszerettek. Én ís csavar voltam a gépben, Mely utánam nem lesz szegényebb. Engem egy jobbal kicserélnek S a gép tovább kattog hibátlan. Ha meghalnék, csupán a törvény, A természet parancsa telt be. Egy-két hívünk tán megkönnyezte Fáradt, de boldog elmulásunk. Az idő még fölveti képünk, Mint fuldoklót az örvény habja. Aztán emlékünk eltakarja A szebb utódok dicsősége. És jó ez így, előre tudni, Hogy az öröm nem hal meg bennünk. Örök-termő magot vetettünk S az életnek van folytatása. Jó mosolyom és szelídségem, Csodálkozó és hívő. lelkem Örökségképen itt felejtem Egy gyermek-arc vidor másában. Mí engedelmes, ért kalászok Sarló előtt fejünk lehajtva, Ha hintáztunk a déli napba, Sorsunk: töretni drága lisztté. 160