Sziklay Ferenc (szerk.): Lírai antológia. Szlovenszkó és Ruszinszkó magyar költőinek alkotásaiból (Berlin. Ludwig Voggenreiter Verlag, 1926)

Sebesi Ernő

jaj mélyre süppedt éveink sarába dus terhe hosszú Remény-szekereknek. Mí csillagfénynél betűzve a sorsunk rőt árnyak vásznán titkunk felkaparjuk, de újonc alkony éj-rohamra sürget és ugy sajnálnak kuvíkcsőrü varjuk. Kenyerünk hullajt halálszagu morzsát, a hangunk jajszó s örömért sikoltoz, a könnyünk harmat s kacajra nem szárad csak hült ábrándunk reszket föl a Holdhoz. Ám élet-utunk titkos éjfelére hiába ijeszt száz ördög és büntet: mert Szent Déneseb vagyunk s hónunk balján tovább visszük bus leütött fejünket! Jóságos néma sóha). Ha zenéket tudnék: én asszonyos, gyöngéd hárfa-ujjakkal lágy, simogató csitt-csöndeket varrnék sajgó jajoknak tátongó sebére. És vírtuózos, gordonkázó kézzel, ha zenéket tudnék: vad, hasogató bánat-kelevényt holt feledésbe fürészelnék zengve. Kacajt sóhajtnék fúvó fuvolákon boldogságlehelő golf-áramot, ha zenéket tudnék: jeges fájdalmak puszta partjain. S szívem — én szívem ! száz cimbalmot vernél, hogy perdülnének táncra suta sánták s hogy vígadnának örök szomorúk ís, ha zenéket tudnék! Mi arany folyam zúg kürtbe s gitárba én testvéreim, mind csak rátok hullna szívemből, mely mint ablak vár kitárva, ha zenéket tudnék! Én!! 128