Tőzsér Árpád: Körök – válogatott versek 1953-1982

Adalékok a Nyolcadik színhez

A halál nem bennem, hanem valahol rajtam kívül létezett. Mint óriás mellkasban, jártam a szülőföld meleg üregeiben. A mi házunk a szív volt, dobogott megállás nélkül. A falu szélén laktunk, háttal a többi háznak. Kerítésünk nem volt, udvarunk zöld szőnyegét esténként elguríthattuk a Medves-hegyig. A lassan ereszkedő sötétben ki-kiültünk a szív küszöbére, egyenesen az erdők lombos tüdeje alá, s dőlt ránk a csönd, a hűvös, a megnyugtató. S ilyenkor — mintha a csöndet akarta volna ellenpontozni — a közeli Gortva-patak nádasaiban fel-felsivított valami víziszárnyas. S anyám hangján mindjárt meg is nevezte magát, így: Halljátok? A vízidbe. S itt meg kell állnom az emlékezésben. El kell mondanom, hogy most emlékszem így ezekre a dolgokra. A megfogható képekben, kerek történetekben való emlékezés életemnek egy korábbi szakaszára jellemző. Ma már megint emléktelenségben élek. Nem a dolgokra, csak dolgok jelentésére emlékszem. Az előbbi képek akár egy idegen látomásai — emlékei — is lehetnének. De ez az új emléktelenség már nem boldogság, hanem kín: mintha a színésztől azt kívánnák, hogy a szövegkönyv címlapja előtti oldalra is emlékezzen. Platón ősembere a barlang szájában háttal ül a valóságos tárgyaknak, s megpróbál olyan mozdulatokat tenni, mint a barlang túlsó falára vetült árnyalakok. így játszom el a születésem napjának eseményeit is. 186