Győry Dezső: Kiáltó szó – válogatott versek

IV. A történelem sodrában

hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk s agyunk. Gyíílölségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk. Ó, nemzetem, mikor jössz már rá, mit s mért akartunk s akarunk ? Új összhangot s új igazcétet, de nem múló-sehonnait, (álmunkban istenjobbnak látszott) egy valónál valóbb világot, s kristályszép tartósságait. Egyszer tetemre hívunk minden egysors-népet: Hiábatájt mért hirdettük magyarként sorsunk értelmének a Dunatájt? S Európa, önző, vénlő céda, míg balga homlokod a főd porába vered bűnbánónak: későn vallod álmunk valónak, s hogy: ez az álom volt — jövőd. 14 Most, midőn idők teljesednek, s nagyok vacognak, mint a nyul, s Vereckénél vörösen pirkad, s a Lajtán barnán alkonyul; s komoly próféciák betöltén romba dől álság s babona; s egy nép sorsdöntő lázig ér el, s látnoka mindegy-mindenével riasztja a história; 210