Bábi Tibor: Keresek valakit

A Forrás éneke - Negyedik tétel

Semmi se azonos önmagával: a fejem, kezem, lábam nem én vagyok, csak az én fejem, kezem, lábam, valahol kívül vagyok önmagamon, elosztva fűben, fában, a mindenségben, tárgyakban, emberekben — a szeretetben. Az én: harmónia — a mindenség s a szellem zavartalan anyagcseréje. Nem tudjuk meg soha, hol vannak lelkünk határai. Ó, jaj ! vannak mégis erőszakos, szörnyű szavak. Valami őrült, bősz, erőszakos idegen mondja őket. Elbődül, s minden lény, minden tárgy önmagába dermed, megáll a mozgás — megáll a szél, megfagy a napsugár is: olyan lesz minden, akár a fegyverekbe kovácsolt absztrakt gyűlölet. X Szétszedtünk, mindent felbontottunk; kíváncsiságtól ösztökélt, remegő ujjaink között elemeire hullott szét a világegyetem, akár a prizma hűs üvegfalán szivárványosan izzó, megtört fénysugár — és láttuk: belül színesebb is, gazdagabb is, mint a dolgok felszínén kúszó, szegény tapasztalat. Igaz, oly félelmes így állni itt a mindenségben, tudván, hogy nincsen benne semmi emberi, s hozzánk hasonló lények — istenek se lakják nyüzsgő, roppant térségeit; közömbös gázok, fémek, 72