Bábi Tibor: Keresek valakit

A Forrás éneke - Második tétel

egyetlen porszem, vízcsepp, sodródó hang energiája. E lüktető mozgás a nyugalom, a lét állandósága. Körforgásra, időben, térben ismétlődő mozgásokra épült: a víz forró gőzzé sistereg, vagy jéggé dermed — aztán megolvad, újra lecsapódik. Tavasztól tavaszig épp egy év — a világ mégse vénült: szebb és fiatalabb. Szebb lett a szerelem, bölcsebb az ősz fej, s igaz: szomorúbb a halál is. A porszem, s itt e kis virág aranyló hímpora, a hangya, pille, fű, eltikkadt lomb, a vissza-visszatérő Nap, minden elmúlik, minden oly céltalan. E céltalanság mégis rend, oka van, s egyszer majd ok lesz maga is: a tavasz és az ősz, fogamzás — elmúlás, minden körforgás magasabb rendű rend felé tör, a mindenséggel egyiránt halad. Minden pillanatban kipattan méhéből valami sose látott új dolog, új csíra, mag, virág, csillag vagy üstökös, egy csodálatos gyermek, új anyag, terv, álom vagy gondolat — talán a Földön, talán egy másik csillagon; ujjong, sikolt a mindenség, vajúdik szüntelen, hogy újra s újjászülje önmagát — még a halál is vele tart, segít neki, s vele vajúdik a nyugalom. 46