Bábi Tibor: Keresek valakit

A Forrás éneke - Második tétel

Azért álmodtam meg a szelíd ács-fiát. Ám Júdása is én vagyok, a keresztfát is én faragtam, lándzsával én döftem át szívét — a jobb lator is én vagyok. Mindez oly hasztalan. Rabszolgaként jutottam el a modern városok, civilizációm kőküszöbéig. Többé nem álmodok! Szenet, érceket fejtek, kohók alatt szítom a lángot, távcsövekkel kémlelem az elforgó eget, és mikroszkóppal a láthatatlanok világát. Zsákmányolok, egyben zsákmány is vagyok. Küzdök, s a kórházban gyógyítgatom a halál harapásait. Tudom: verejtékem s az ész a megváltásom. A mindenség bennem és általam békül meg önmagával, s én visszájára forgatom céltalanságát, öldöklő ösztönét; békességet szerzek, de megölöm és elpusztítom, aki öl. IV Noé bárkája: állatkert úszik az ég alatt. Megszelídített fák, gyepágyak, sápadó virágok tapadnak szomjasan a hűs talajba, csenevész bokrok, füstölgő, korcs szenvedélyek; a rég letarolt őserdőnek csak hamva, üszke itt e kedélyeket borzongató séta. Nyelvem alatt valami vadmadár elhalt rikoltása, torkomban oroszlánok tompa bődülése, 43