Bábi Tibor: Keresek valakit

A Forrás éneke - Első tétel

hogy enyém öt érzékem csodája, a végtelenbe kanyargó út, s a világ egy nap lángba-füstbe borult. Elfogyott hirtelen minden út. Patak se csobbant, madár se szólt. Már nem volt szemem, szám, fülem, már világ se volt kívülem, kezem, lábam se volt. Mégis, akkor történt a csoda: szívemben az elnémult Forrás újra földalolt. X Már sose felejtem: lángolt az ég, lángolt a fű, elzuhantak holtan a kormos fák, s hajléktalan, két front között, a meztelen föld ölére bújva sirattalak, fegyverrel megcsúfolt szabadság. Ennyi, ez volt az ifjúságom: a megperzselt bokrokban haldokló madár éneke, letarolt táj. Oly mérhetetlen most a szomjúságom: buzogj, buzogj, láthatatlan Forrás! XI Elbődült Brennus: Vae victis! — s a könnyű serpenyőre lökte kardját. Én nem harcoltam, le se győztek: a kard igazsága nekem nem igazság. Nem voltam hős. Erős, bátor se voltam, de nem lehet engem eltiporni, legyőzni nem lehet se elevenen, se holtan; vagyok, mint a kapaszkodó füvek s a zsenge nád; benned lakozik erőm és minden bátorság, tebenned, népem: örök Forrás! 37