Bábi Tibor: Keresek valakit

Panta rei - Sic itur ad astra

a sötét űrben egy láthatatlan nap körül, s míg a moccanatlan nyugalom álmába révülünk, minden kis porcikánk érzi önnön testünk súlyát. Ó, láthatatlan köldökzsinórral fűzött magához e bolygó! Por vagyunk porából, s érzéketlen, szunnyadó némasága öt érzékünkben eszmél: fülünk két dobhártyáján dübörög, szemünkkel issza a fényt, táguló orrcimpánkkal szívja be önnön vad illatát, bőrünkkel, tapintja érdes bőrét, a hőt s levegőt, a forrásvizek, óborok ízeit, zamatát ízlelgeti piros ínyünkön, és szerelmünkben, ösztöneinkben fáradt heve lobban. Erzed-e? Fél a föld, kihűl egyszer, azért adta szívünknek a lángot, a sötét félelmet, rettegést, a piros, vad nyugtalanságot, s a vonzáson túl azért taszít, azért szítja képzeletünk, hogy fejtsük meg a kozmosz elképzelhetetlen titkait, hogy bennünk és fiainkban új életre, öntudatra kelve más térben és más időben megint csak önmagát ünnepelje. Sercenj, fű, pattanj, bogár, zümmögj, kicsi szúnyog, selymes, lágy szél, simogasd arcunk, lobogj bennünk, láthatatlan láng, ó, szerelem! S jer, asszonyom: tenyereden új városok, bolygók, az egész jövendő, mint e pici szentjánosbogár, mely a langyos esti szélben röppen. Szállj, zöld fényű, parányi csillag, álmunk, az elforgó égitestek árnyékában ballagunk alattad s könnyed, biztos lépteink nyoma, bár láthatatlan, itt marad utánunk. 134